Add meg nekem kegyelmedet, mely segít, hogy higgyek akkor is,ha nem érzek semmit, hogy tudjak, ha nem látok is, hogy megfogjam láthatatlan kezedet, és bízva várjam a reggelt! (Ruth Harms-Calkin)

Nagyon sok olyan helyzet van az életben, amikor nem tudjuk, hogy miért kapjuk azt, amit kapunk. Talán erre a mostani járványhelyzet a legjobb példa. Ez a vírus is csak jött, és hirtelen egy hatalmas felfordulást csinált. A világnak részben le kellett állnia, sok ember életét vesztette, a személyes találkozások csökkentek és még sorolhatnám tovább. Erre az emberek: „Hol vagy Istenem?”. Ebben a pár hónapban vagy mondhatni egy évben rengeteg katasztrófáról olvastam/hallottam. Volt, hogy nem tudtam úgy felmenni az internetre, hogy ne olvastam volna egy természeti katasztrófáról vagy éppen gyilkosságról. Nem vesszük észre, hogy ez a világ nincsen jól, és ez szomorú. Részben azért is van ez, mert rengeteg elveszett ember van és ezt mi sajnos nem vesszük észre, talán azért mert nem vagyunk hajlandóak vagy azért, mert egyszerűen nincs időnk. Ebben a járványhelyzetben fontos az összetartás. Nagyon sokat jelent az, ha van valaki melletted, akihez bármikor futhatsz és nem érzed mellette azt, hogy túl sok lennél számára.

Sok mindent nem értünk. „Miért kaptam ezt a büntetést?” „Mivel érdemeltem ezt ki?” „Vajon Isten tényleg ezt akarja?” Talán az ember első reakciója az, hogy Isten biztos haragszik rá. Az isteni harag szelíd, Ő apai szeretettel dorgál meg minket, mert fontosak vagyunk a számára. Ezt talán nem kell tovább magyaráznom. Sajnos az Úr fejébe és gondolataiba képtelenség belelátni, de érezni a helyes utat, amit Ő alakít ki számunkra, azt már könnyebb megfejteni. Az út soha nem sima és egyenes, de Jézus kezét fogva meg sem érezzük azokat a rögöket, amik az utunkba kerülnek. Isten sokszor az elkövetett hibáink által akarja, hogy megtanuljuk a leckét. Olyan ez talán, mint egy elszúrt felelés. Nem tanulsz és tudatlan vagy mindaddig, míg fel nem szólít a tanár, hogy feleljél és egy rossz jeggyel mész haza, de ezután minden órára készülsz. Így van ez az üdvösség felé vezető úton is. Megbotlasz egyszer vagy kétszer, de a harmadikra már figyelsz a lábad elé, hogy el ne essél még egyszer ugyanabba a kavicsba. Ha olvassuk a Bibliát, akkor észrevehetjük, hogy Isten folyamatosan próbára tette az embereket; most mondhatnám Ábrahámot vagy Jóbot, a sor a végtelenségig tartana. Bár tudja, hogy milyenek vagyunk belül, hiszen Ő alkotott minket, de mégis látni akarja, hogy mi milyennek mutatjuk magunkat. Vajon ha elszomorodunk képesek vagyunk-e először az Ő karjaiba futni ahelyett, hogy hangosan panaszkodnánk? Az utóbbi időben megtanultam, hogy a panaszkodással, az önsajnálattal nem megyek semmire. Senki ne értsen félre, itt most nem azt mondom, hogy ne adjuk ki magunkból a fájdalmat, hiszen arra igenis szükség van, de azt ne az önsajnálat kíséretében tegyük. A terheink cipelése hozzá jár az utunkhoz. Például, ha kirándulni mész ott is viselned kell a hátizsákod súlyát. A teher könnyítése néha elszalasztott lehetőséghez vezet. Phyllis Michael írja: „A kő, melyről azt hiszed, azért van ott, hogy elbotolj benne – lépcsőfok lehet. Ami szilárd falnak tűnik – talán egy ismeretlen ajtó. Ami sárdarabnak látszik – valójában talán színarany. Járj tehát hitben, nem látásban, mert Isten nem tart vissza semmi jót tőled.”

Isten nem rak ránk annyi terhet, amennyit ne bírnánk el, mert csak Ő tudja, hogy mi mennyit vagyunk képesek elviselni, mert Ő ismer minket a legjobban!