Név szerint ismerlek téged...(Kir 33,12)

Egy erdőben csak bolyongtam elveszve, mikor egy fehér ruhás alak jött velem szembe.
Olyan érzésem támadt, mintha valahol már találkoztunk volna. Megállt előttem és csak
nézett. Úgy nézett, mintha én lennék a legkülönlegesebb teremtmény ezen a földön.
Gondolkoztam, hogy mit láthat rajtam/bennem. Hiszen az alakom nem tökéletes, a
bőröm tele van hibákkal, sok mindenkit bántottam már meg életem során, nem
makulátlan a múltam se, önbizalmam meg nincsen. Mit gondol magában, ki vagyok?
Én teljesen roncsnak éreztem magam, de ő úgy nézett rám, mintha én lennék a
legtökéletesebb ember a világon. Egy kevéske csönd után megszólal: “Felkérhetlek egy
táncra?” Gondoltam magamban: Miért pont engem? Rajtam kívül vannak olyanok, akik
sokkal jobbak nálam, ráadásul még táncolni is tudnak. Visszakérdeztem: “Miért tőlem
kérdezed meg ezt? Nem vagyok én se jó táncos, se jó ember.” De Ő csak rám nézett
úgy, ahogy eddig soha senki és a tekintetével átölelve mondta: “Bízom benned!” Csak
néztem és egy kis idő után megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett: “És te is
bízz bennem!”. Egyszer csak táncolni kezdtünk. Én bukdácsolva, néha-néha elesve,
rossz lépést téve jártam vele azt a táncot, ami egyébként gyönyörű volt. Egy idő után,
mikor már elesések és bukások sorozata volt mögöttem, én arra gondoltam, hogy nem
vagyok méltó erre, nem tudok táncolni, ráadásul Vele nem, aki hisz abban, hogy jól
fogom ezt csinálni. Nem akarom, hogy csalódjon bennem. Mikor már készültem a kezét
elengedni Ő megérezte a gondolataimat és a fülembe súgta: “Ezt a táncot velem járod
és nem kell félned, hogy jól csinálod-e vagy sem, hiszen minden bukásod és elesésed
után felsegítelek. Én veled bármennyiszer újra próbálom, mert tudom, hogy képes vagy
rá, mert az enyém vagy és én vezetlek téged.” Egy kicsit vártam, majd újra megfogtam
a kezét, ami olyan puha volt, de egyben meggyötrőt is az emberek által, akik eltaszították
azt. És újra táncoltunk, de most már nem a kudarcokkal foglalkoztam, hanem a tánccal,
a zenével és azzal, Akivel táncoltam.

Engedd, hogy Isten felkérjen arra a táncra, amit életnek neveznek.

Kép: szinház.org

Minden, amit Isten az utunkba küld, szükséges, és semmi sem szükséges, amit Isten jelenleg visszatart" (John Newton)

Egyre jobban rohannak a hétköznapok és ezáltal mi is sietunk mindig valahova, akár csak gondolatban is. Az egyik gondolat követi a másikat. Mit kell majd holnap tanulnom? Mi legyen a vasárnapi az ebéd? Hova menjünk el a nyáron? Majd, ahogy az idővel haladunk, mi is egyre fáradtabbak vagyunk; és, ahogy egyre jobban fáradunk a mindennapok során, már nincs erőnk foglalkozni az érzéseinkkel, azzal, hogy mit szeretnénk mi valójában vagy, hogy Istennek mik a tervei. Néha hajlamosak vagyunk csak úgy belerohanni egyes dolgokba azt mondva, hogy "majd lesz valahogy". Kérdezzük Istentől, hogy mik a tervei velünk, aztán nem várjuk meg a választ és megyünk a saját fejünk után. És tudom. Istent néha nagyon nehéz megérteni, főleg úgy, ha türelmetlenek vagyunk, de ez még nem ok arra, hogy ne bízzunk abban, hogy segíteni fog nekünk. Nagyon sokszor van az, hogy elszúrunk valamit, de valahogy mégis a végén jól jövünk ki belőle. Van úgy, hogy tönkre teszünk barátságokat, elbukunk a saját döntéseink miatt, de Isten szeret annyira minket, hogy ezeket a dolgokat a saját javainkra fordítsa. Lehet, hogy nem oldja meg teljesen a problémát, de minket meg tud gyógyítani, és ez számít igazán, mert így talpra tudunk állni ahhoz, hogy megoldjuk azt, amit elrontottunk. Nem várhatjuk azt, hogy Isten oldjon meg mindig mindent helyettünk. Nem mondhatjuk azt neki, hogy oldja meg a problémáinkat teljesen, mert talán nem is fogja, de megadja az erőt hozzá, rávilágít a gondokra és tovább már nekünk kell folytatnunk. Ezáltal is fejlődünk. És hogy miért nem értjük Isten terveit? Mert a sok rohanás, a sok impulzus ami ér, ami azt diktálja nekünk, hogy a legjobbnak kell lennünk, eltakarja a terveit előlünk. Például nagyon sok olyan ember van, aki folyamatosan értéktelennek gondolja magát. Ez az egyik legborzasztóbb érzés, mikor valaki azt gondolja, hogy senki szemében sem jó, nem kedveli őt senki, de talán ezt sokszor csak maguk generálják. Mert vannak emberek az életben, akik szeretik őket, de ezt a sok fájdalom miatt, amit kaptak nem látják. Istent és az Ő terveit nem látjuk meg addig, míg a fájdalommal és sok nehézséggel teli szemkötőt le nem vesszük magunkról. Hiszen csak akkor vesszük észre a lámpást, amit Jézus tart a kezében, amivel kivezet a sötétségből, ha a láncot ledobjuk magunkról. És ez a lánc pedig a saját tervünk, ami aztán, ha nem sikerül fájdalommal és keserűséggel tölt el minket. Ilyenkor meg kell állni egy kicsit a rohanásban és végig gondolni, hogy mit miért érzek és, hogy ettől az érzéstől, fájdalomtól hogyan tudnék megszabadulni. Viszont ez nem olyan egyszerű és így eleinte kicsit bonyolult és zavart, de aki igazán benne volt már és átérzte ezt, az tudja, hogy miről beszélek. A lényeg, hogy Isten tervei szentek és a világ sokszor elhiteti velünk, hogy nagyobb az Istennél, de ne engedjük ezt, hogy teljesen behálózzon ez a hazugság. Mi csak Istenre figyeljünk, zárjuk ki a világot és akkor meglátjuk az Ő terveit is.

Kép: www.flickr.com

Mindig legyen időnk arra, hogy egymás szemébe nézve ott hagyjunk egy kis darabot magunból (Papp Ádám)

Általában az estéimet azzal zárom, hogy végig gondolom mindazt, ami aznap történt velem, és gyakran veszem észre magamon azt, hogy az igazi nagy dolgok helyett inkább az apró pillanatokra figyelek vagy gondolok. Talán sokszor van az, amikor azt érezzük, hogy nincs időnk és energiánk már foglalkozni a másikkal. Ezzel semmi baj nincsen, ez egy érzés. Csak vannak alkalmak, mikor azt hisszük, hogy foglalkozni valakivel annyit tesz, mint valami nagyot adni neki, de úgyhiszem, hogy nem. Valakivel törődni úgy is lehet, hogy apró dolgokkal ajándékozod meg. Egy bátorító mosollyal, egy öleléssel vagy csak annyival, hogy meghallgatod. Ha már mindjárt arra gondolsz, hogy valami nagyot kér tőled a másik és ráfeszülsz arra, hogy megadd, akkor sokkal nehezebb lesz az egész. Sokszor nem kívánunk mást csak két fület, ami meghallgat. Csak egy mosolyt, ami bátorít. Csak annyit, hogy érezzük, hogy valaki ott van velünk, nem kell semmit szólnia, a csend szól helyettünk is. Néha van, hogy csak az ajándékot látjuk és nem azt, hogy az az illető mekkora szeretettel adta azt nekünk. Ajándékozhat neked valaki egy óriási házat, ha azt nem szeretettel adja, akkor annak semmi értelme. De, hogyha valaki egy kis apróságot ad, de azt a legnagyobb szeretettel, az az igazi ajándék. Sokszor eszembe jut Don Bosco erről. Valójában neki csak elég volt a figyelme és a szeretete ahhoz, hogy pár "eltévedt" fiatal megtérjen és Jézus felé forduljon. (jó, valójában nem csak pár, hanem sok) Mindig legyen időnk arra, hogy otthagyunk magunból egy kis darabot a másiknak! Neked lehet, hogy nem olyan nagy dolog, de talán a másik embernek igen. Soha nem tudhatjuk, hogy a másik mit érezhet valójában, ezt csak feltételezhetjük. De nem tudhatjuk, hogy egy üzenettel, egy "hogy vagy?" kérdéssel mennyi minden változhat a másik ember életében. Nem vagyunk egyedül a problémákkal! Húsvéthoz közeledve pedig eszünkbe juthat Jézus is. Jézus is itt mert hagyni egy darabot magából, és ez pedig az egyház.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok nagyon szép nagyhetet és áldott húsvétot! :)

Ha ítélkezel az emberek felett, nem lesz időd szeretni őket. (Teréz anya)

Egyik nap ráakadtam egy szövegre, ami eléggé elgondolkoztatott és úgy gondoltam megosztom veletek: Egy fával kezdődik az erdő...Egy mosollyal kezdődik a barátság...Egy segítő kéz felemelheti a lelket...Egy szóval körülírható a cél...Egy gyertya kioltja a sötétséget...Egy ölelés legyőzi a szomorúságot...Egy reménysugár feléleszti a lelket...Egy érintés kifejezi a gondoskodást...Egy élet változást hozhat a világban...LEGYÉL MA TE AZ AZ EGY! Pontosan nem tudom a szerzőnek a nevét, de egyszerűen annyira megfogott. Tényleg az a helyzet, hogy sokszor nem merünk lépni. Van egy akadály, amit nem tudunk átlépni. A hétköznapjainkba szinte már beköltözött a félelem és a bizonytalanság, igazából nem véletlen, hiszen itt ez a vírus, de most nem is erről szeretnék beszélni. Néha annyira tudjuk mondani és szeretnénk, hogy ez a világ megváltozzon, de pont mi nem teszünk érte semmit. Viszont akkor először ne a világot akarjuk megváltoztatni, hanem saját magunkat. Legyél jel az emberek életében! Öleld meg a szomorkodót, segítsd fel az elesettet, legyél jelen az emberek életében úgy, mint Krisztus jó illata. (2Kor 2:15) Ne várd azt, hogy a másik lépjen, mikor te is tudnál lépni! Annyira sok jót tudnánk ebbe a világba véghez vinni. Igazából nagyon sokan vagyunk keresztények, akik olvassuk a Bibliát, mert úgy közelebb kerülhetünk Istenhez. Vannak nagyon jó tanácsok benne, érvek és történetek, amiket szívesen olvasunk, mert szép, vagy nagy igazság, de ezzel csak az a baj, hogy CSAK olvassuk őket és nem alkalmazzuk. Pál apostol kimond egy hatalmas igazságot a Galata 2:14-ben: "Ha te zsidó létedre nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?" Ebben Pál rávilágít egy annyira lényeges dologra. Nem attól leszel keresztény, hogy elmész a templomba minden vasárnap, talán még hétközben is megfordulsz néha, olvasod mindennap a Bibliát, mert ezt bárki megteheti. Hanem attól, és ezt Jézus nagyon szépen elmondja: "Éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam és ti innom adtatok; idegen voltam és ti befogadtatok; ruhátlan voltam és ti betakartatok; beteg voltam és ti fölkerestetek; börtönben voltam és ti meglátogattatok." (Mt 31-46) Szóval, ha te keresztényként nem keresztény módra élsz, akkor hogyan várod el más emberektől azt, hogy keresztény módra éljen? A Bibliát azt ne csak azért olvasd, hogy közelebb kerülj Istenhez hanem, hogy közelebb kerülj az emberekhez is. (pl Pál levelei) Legyél jel! Egy olyan jel legyél, amitől az emberek hinni kezdenek; amitől az emberek mernek még remélni; amitől az emberek közelebb merészkednek végre Jézushoz. Meg kell látnunk -és ez néha nagyon is nehéz- a másik emberben Jézust! És hogyan? Csak jusson eszedbe ez a mondat, ha úgy érzed nehéz, amit Ő mondott: "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!"(Mt 25:40) Most nem egy tökéletes folyamatról beszélek, mert nem az, hanem próbálkozások sorozatáról, küzdelemről. És ha másért nem, ezért biztos megéri harcolni! 

Szóval álljunk végre a sarkunkra és legyünk JEL a világ számára!

A nyomorúság idején kiderül, hogy erős-e az, aki annak mondja magát. (Péld 24,10)

Mi, emberek nagyon szeretünk kényelmesen élni. Ha jön egy akadály, egy nehéz lépés, amit meg kellene tennünk, akkor elkezdünk félni. Belénk mar az önsajnálat, a "nem tudom ezt megcsinálni" érzés és inkább visszadőlünk abba a kényelmes helyzetbe, amibe annyira jól éreztük magunk, miért borítanánk fel ezt az áldott nyugalmat? Ez mind aranyos lenne, ha nem gondolnánk bele abba, hogy így mennyit fog érni az életünk, ha folyamatosan csak taszítjuk el magunk elől a dolgokat, mert nekünk úgy kényelmes, mert így nem történhet semmi bántódásunk. Lehetünk jó keresztények, de az nem abban fog megmutatkozni, hogy hányszor mész el a templomba egy héten, hanem abban, hogy mennyi olyan dolgot tettél meg Jézusért, ami számodra nehéz volt. (vagyis ez az egyik dolog, amiben megmutatkozik) Például meg tudtál bocsátani, mikor megbántottak, adakoztál, mikor ez nehezedre esett, vagy imádkoztál azért az emberért, aki rosszat tett veled. Ha szeretem Jézust, akkor igenis rálépek arra az útra, még ha fáj is. Ha Péterre gondolunk, ő is megtette ezt, mikor Ő megkérte rá. Háromszor is megkérdezte tőle, hogy szereti-e és ő mindre azt válaszolta, hogy igen.(pont ahányszor megtagadta) Na és erre Jézus: Hát, akkor legeltesd juhaimat! Péter nagyon jól tudta, hogy üldözni fogják, és ez nehéz lesz, de mivel szerette Jézust, ezt megtette érte. És akkor most velünk mi a helyzet? Miért félünk ennyire? Lehet, hogy nehéz az út és talán az is lesz egy darabig, de Jézus nem mondta azt, hogy nem lesz velünk. Nem kérné, hogy nehéz utakat járjuk be, nehéz napokat éljünk meg olykor, ha nem lenne mellettünk. Hát Ő maga mondta: "Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig". És Ő bár a keresztutat végig járta, újra és újra megtenné értünk, sőt minden nap meg is teszi, mert szeret. És tudod mi miatt kell ezt megtenni? A bűneink miatt. Sok fájdalmat tudunk ám okozni neki. Sokan talán ismeritek azt a történetet, mikor Péternek menekülnie kellett az üldözések elől Rómából és megjelent előtte Jézus. Péter kérdezte tőle, hogy hová megy, erre Jézus azt válaszolta: "Megyek, hogy újra keresztre feszítsenek." Mi se meneküljünk. Vegyük fel azt a keresztet minden nap és kövessük Jézust. Ha valóban szereted Őt, akkor ezt megteszed érte. És senki a világon nem mondta, hogy egyedül kell végig menned az úton. Talán ezért félünk ennyire ettől? Hogy egyedül maradunk? Az emberek elhagyhatnak és ezt meg is fogják tenni egy idő után, de Jézus sohasem. Bízd Rá magad! Benne soha nem csalódhatsz!

Szóval, valóban szereted Jézust?

Kép: pixabay.com

Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek. (Efezus 4,26-27)

Talán sokszor fordul elő életünk során, hogy nehéz valakit szeretni, például azért, mert megbántott, vagy a viselkedése alapján nem kedveljük őt. Régebben sokszor mondták nekem azt, mikor nem kedveltem valakit, hogy nem lehet mindenkit szeretni. Na és ezt ki tudja? Ki tudja azt, hogy nem lehetséges? Van, hogy meg se próbáljuk a másikat szeretni. Egyszerűen bele se próbálunk látni a másik emberbe, és marad a felszín. Beletörődünk abba, hogy ez nem működik, nem megy és haladunk tovább. Emberek vagyunk. Mindannyiunkba rengeteg gondolat és érzés kavarog nap, mint nap, nem tudhatjuk, hogy mit érez pontosan a másik, míg meg nem kérdezzük őt. Lehet azért viselkedik így, mert már egy ideje rosszul érzi magát, vagy azért bántott meg téged, mert rossz napja volt, sőt talán nem is volt szándékos a bántás. A kommunikáció hiánya az, ami tönkreteszi a kapcsolatainkat, nem a távolság vagy bármi más. Ha valóban szeretni akarunk, akkor harcokat kell megvívnunk minden nap, küzdeni, imádkozni és remélni. Kell, hogy legyen annyi bátorság és erő a szívünkben, hogy meg tudjuk kérdezni a másikat, hogy hogyan van, mi van vele, lehet, hogy élete legnehezebb napját éli meg, és csak egy kis meghallgatásra vágyik. Lehet, hogy valaki kívül mosolyog, de belül harcokat vív önmagával mindennap és csak egy kis odafigyelésért sóvárok. Nem láthatunk bele mindenki szívébe, ne feltételezzünk, inkább kérdezzük meg, játszunk tiszta lapokkal. Keresd meg magadban a hibákat, fogadd el azokat és másokat is el tudsz majd fogadni. Nem mondom, hogy én különb vagyok, mert én is nap, mint nap megküzdök ezzel, inkább itt ez számít, hogy próbálkozom. Amíg nem küzdöttél végig napokat, heteket, hónapokat vagy akár éveket addig ne mondd azt, hogy nem lehet mindenkit szeretni. Valójában csak kitartás kell hozzá. Ha úgy gondolod, hogy nem ér annyit, oké te így döntöttél, de akkor a másik féltől se várj túl sok mindent. Ne hagyjuk, hogy kicsússzon a kezeink közül az irányítás. Igenis lépj oda, kérdezd meg és beszéljétek meg. Jó érzés szeretve lenni, de ez addig nem ér semmi, míg te nem próbálsz szeretni. Valójában én most felhozhatnám Jézust is. Ezernyi okot adtak Neki, hogy ne szeresse őket, és Ő ugyanúgy szeretett. Ugyanúgy átélte Ő is a harcokat nap, mint nap, sőt még új parancsot is adott: "Szeressétek egymást!" Igen, néha nehéz megfelelni Istennek, de úgy nem is fog menni soha, ha nem próbálunk meg megfelelni.

Talán sokat kell küzdened, talán nem, de a lényeg, hogy nem hagytad annyiban, ha el is buksz, győzni fogsz, mert megpróbáltad, és akkor fogod érezni Jézust igazán, Akivel majd célba is érsz!

Kép: rolinbrunoauthor.blogspot.com

Mindig imádkozz, hogy olyan szemeid legyenek, amelyek meglátják a legjobbat az emberekben; olyan szíved, ami a legrosszabbat is megbocsájtja; olyan elméd, ami elfelejti a bántásokat, és olyan lelked, ami soha nem veszíti el az Istenbe vetett hitét. (ismeretlen)

Advent. A várakozás időszaka. Most talán jobban is átérezzük ezt a várakozást, mint eddig. Sokan csak most tapasztaljuk meg igazán, hogy mit jelent valóban távol lenni a másiktól. Minden napunk egy várakozás. Lehet ez türelmetlen vagy türelmes. „Mikor lesz már vége? Mikor találkozhatok újra a barátaimmal? Mikor jöhet már újra össze a család?” Keressük a válaszokat folyamatosan és sokszor a kiskapukat is, ami néha nem is létezik, és végül észre kell vennünk, hogy a kérdések, a gondolataink elhatalmasodtak rajtunk. Gondolhatjuk azt, hogy ez a folyamatos időzés tökre felesleges, mert „már eleget kaptunk”. Tartja a mondás, hogy sokszor a végén jön rá az ember a dolgokra. Ebben az esetben is ez történik. Isten soha nem enged meg olyan rosszat, amiből végül nem tud jót kihozni. Végül itt is ki fog derülni, hogy érdemes volt az az idő, amit a várakozással töltöttünk. Hiszen mi lehetne jobb annál az érzésnél, mikor a hosszas távollét után újralátjuk egymást?! A félelem, az aggodalom csak megbénítja az embert…. Inkább próbáljunk meg a rosszból is jót kihozni, mert nem lehetetlen, vagyis én eddig még nem tapasztaltam azt, hogy az volna.:D Ez az idő folyamatos küzdelem, így elbukni is nagyon könnyű. Sokszor dőlünk be a gonosz próbálkozásainak, többször is, mint hinnénk. Néha van hogy, amiről azt gondolnánk, hogy jó, az lehet, hogy a legrosszabb, amit tehetünk.

Megszoktuk már, hogy testközelben lehetünk azokkal, akiket szeretünk, így nagyon is nehéz átállni egy olyan „másik világba”, ahol nem ölelhetjük át a másikat, nem lehetünk együtt, nem találkozhatunk úgy, mint eddig. Meg kell tanulnunk ölelni szavakkal, érintés nélkül…. Talán, ha „nagyon viccesek” akarunk lenni, akkor mondhatnánk azt is, hogy „nehéz, de belejövök majd”. Igazából az a szomorú az egészben, hogy muszáj belejönnünk. Viszont itt, ami nagyon lényeges, az a küzdelem. Minden napunk egy harc a gonosz ellen, a távolságok ellen, de a jó hírem az, hogy Isten megtanít minket küzdeni. Nem kell egyedül bénáznod a csatamezőn, mert a legjobb Mestered van, aki nem engedi, hogy hülyét csinálj magadból. A nap, mint nap szembe jövő akadályok végül átformálnak és megerősítenek.

A szeretet nem az, hogy kívülről én mit mutatok meg, hanem, hogy belülről mit érzek. Ha szeretek valakit és fontos nekem, akkor a távolság sem jelenthet akadályt. Nehéznek nehéz, de valójában itt tudjuk meg azt, hogy mit jelent nekünk a másik, vagy éppen fordítva, a másiknak mit jelentünk mi. Ez így egyébként nagyon sablonosnak tűnhet, már én is érzem, de gyakorlatban már nem igazán nevezhető annak. Minden napunk egy küzdelem, viszont mi döntjük el, hogy ez a harc reménnyel vagy félelemmel tölt el bennünket. A katonák se úgy indulnak el a háborúba, hogy azt gondolják veszíteni fognak, hanem, hogy övék lesz a győzelem, vagy legalábbis remélem, hogy így van.

És mindjárt itt a karácsony. Lehet, hogy nem csaphatunk egy jó kis nagycsaládi banzájt, de talán a hangoskodás helyett, megtanuljuk élvezni a nyugalmat, a csendet. Na, de tudod honnan fog jönni ez, csak úgy magától? Még nem is kell nagyon koncentrálnod rá, csak engedni magad hozzá. Jézus fogja ilyenkor elárasztani a világot meleg szeretetével és érintésével, hiszen születésével békét hoz mindannyiunk szívébe. El tudod ezt hinni? Én igen… És tudod miért hiszem el? Mert mikor meglátom egy családtagom mosolyát eszembe jut az a krisztusi béke és szeretet, amiről ősidők óta beszélnek. Jézus akár a másik emberen keresztül akar átölelni minket. Nekem sokszor sikerült ezt megtapasztalnom. Remélem ezt egyszer mindenki át tudja élni.

Néha elfelejtjük, hogy milyen igazán és nem felszínesen szeretni, a mostani idő olyan, hogy ezt meg tudjuk jobban élni.

Meg kell tanulnunk ölelni szavakkal, ölelni messziről is, érintés nélkül...!

Mindenkinek kellemes adventi ünnepet és áldott karácsonyt kívánok!:)

A szenvedés Isten költészete, azokra méri, akiket szeret. Csak az lehet jó, csak az lehet gyöngéd, ki elsírta minden könnyét, ki nagyon sokat szenvedett. (Sík Sándor)

Én úgy látom, hogy a legtöbbünk inkább elveszik a kritikus időkben, minthogy egyből megnyugvást találna, amivel nincsen baj, hiszen néha el kell vesznünk ahhoz, hogy visszataláljunk a helyes útra. Talán sokszor ilyenkor egy kis ürességet érzünk. Azt érezzük, hogy nincs semmire se egy jó válasz, nincs egy váll, amire igazán támaszkodhatnánk, azt gondoljuk, hogy senki se ért meg minket. Előfordul, hogy ezt a kis „űrt”, a „fekete lyukat” különbözőképpen próbáljuk kitölteni. Ebben az a baj, hogy mindent a saját erőkből próbálunk megoldani. Nem kérünk segítséget gondolván, hogy „úgy se ért meg senki”, viszont ezt nem minden esetben nevezhetjük megoldásnak. Az utolsó pillanatban (jobb esetben) pedig talán eszünkbe jut Isten, aki „választ talál majd a problémánkra”. Sokszor talán azaz oka annak, hogy nem először Őt hívjuk segítségül, hogy nem hisszük el azt, hogy képes rendbe hozni az életünket. Nem engedjük be az aggodalmainkat, a könnyeinkbe, a fájdalmainkba, az olyan kapcsolatainkba, ami látszólag összedőlni látszik, mint egy kártyavár. Igazából magamból kiindulva, talán sokszor azért is érezzük úgy először, hogy nem ő a megoldás, vagy azért „felejtünk el” Hozzá futni, mert nem mutatott semmilyen jelet, nem mutatta meg azt, hogy figyelne ránk. Azaz igazság, hogy végül én is rájövök arra, hogy az a Krisztus, aki az egész emberiségért odaadta az életét, nem személyválogató. Mindenkit ugyanúgy lát, csak Ő soha nem kényszeríti ránk akaratát, hiszen szabadok vagyunk. Viszont a végén mindig Ő győz, valljuk be!:D Sokszor vagyunk úgy, hogy elveszettségünk közepette döbbenünk rá arra, hogy szükségünk van Rá. Ez még mindig jobb, minthogyha teljesen kizártuk volna Őt az életünkből. Nagyon furcsa belegondolni abba, hogy Isten számunkra sok mindent felépít az életbe, mint egy építőkockát, viszont mi azt pillanatok alatt képesek vagyunk lerombolni. De nem kell elkeseredned, hiszen mi akárhányszor felboríthatjuk a várat, ha mi is akarjuk, ha a mi javunkat is szolgálja, akkor azt Isten bármennyiszer újjáépíti számunkra. Ebből látszik igazán, hogy mi elfelejthetjük Őt, de Ő soha nem felejt el minket!

Sziasztok! Talán feltűnt már nektek, hogy egy ideig eltűntem, ez részben azért is volt, mert sok dolgom lett hirtelen és fáradt is vagyok. De mindig gondoltam rátok, valahányszor eszembe jutott a blogom. Sokszor elterveztem, hogy most akkor gép elé ülök, de soha nem találtam rá lelki alkalmat, hogy ezt megtegyem. Így most szeretném lecsökkenteni a cikkeim megjelenésének a számát. Legalább egy hónapba egyszer próbálok írni nektek, hiszen így a vírushelyzetben nem szeretnélek cserben hagyni titeket. Szeretném, ha tudnátok, hogy Jézus közelebb van, mint hinnétek és soha nem hagy el benneteket, bármennyire is ezt érzitek! Egyúttal szeretném, ha imádkoznátok értem és a blogomért is! 

Baráti üdvözlettel: Viki

Ne azt kérd, hogy Isten áldja meg a terveidet; kérd azt, hogy mutassa meg neked az ő terveit - azok már áldottak. (Bob Gass)

Az életünk találkozások sorozata. Én hiszek abban, vagy legalábbis akarok, hogy Isten az életembe az embereket nem véletlenül vezette be. Valakit egy életre szóló leckeként, de lehet van olyan is, akit örök támaszomként. Talán az életünk része lehet az, hogy bizonyos emberek „kilépnek az ajtón” és nem kívánják többé a társaságunkat. Valakinek látványosabb az elmenetele, és van olyan is, aki lassacskán, feltűnés nélkül távozik el. De megeshet az is, hogy valakit pillanatokon át közel érzünk magunkhoz, de később már túl távolinak tűnik a jelenléte, és akkor jön a kérdés: „Hogyan történhetett? Pedig régebben milyen jól megvoltunk.” Talán kicsit fáj, elcsodálkozol, de ennyi. Igazából meg kell tanulnunk azt, hogy hiába szeretjük egymást, ha a nehéz időkben nem tudunk kitartani, nem harcolunk a másikért, akkor nincs értelme az egésznek. Itt a legfőbb és első probléma az, hogy NEM TUDUNK HARCOLNI EGYMÁSÉRT. Belenyugszunk abba, hogy van egy gond amit „nem tudunk” (vagy nem akarunk) megoldani és ezt figyelmen kívül hagyva úgy döntünk, hogy akkor ennyi volt. Ez így borzasztó, hiszen ez azt jelenti, hogy nem szeretlek eléggé ahhoz, hogy tovább küzdjek veled, érted. Együtt harcolni mindig könnyebb, mint egyedül, és olyanért harcolni, aki tényleg sokat jelent, felüdítő és mindig megéri. A második legfőbb probléma pedig, hogy nem engedjük be a kapcsolatainkba Istent. Most ha metaforikusan akarnám leírni, akkor abba a házba, ami a kapcsolatot jelképezi, egyszer csak Jézus kopogtat, de mi úgy gondoljuk, hogy jobb ez így, hogy Ő nincs itt, így nem engedjük be. Ebbe talán az a csodálatos, hogy Ő várni fog kinn mindvégig az ajtó előtt, nem erőszakoskodik, nem kiabál csak türelmesen áll és reméli, hogy az emberek észre veszik egy idő után, hogy valami hiányzik, és ez Ő lesz. Tadeusz Dajczernek van egy szép mondata: „Isten ott lakik, ahová az ember beengedi őt”. Sajnos egyre többen vannak, akik ezt az ürességet, amit csak Jézus tölthet be, más dolgokkal akarják kitölteni. Igazából most itt nem varázslatra gondolok, hanem csak arra, hogy merjünk bátra imádkozni a kapcsolatainkért, mondjuk el Neki, hogy mi bánt, mi az, ami idegesít minket a másikban, mert ilyen is van. Esetleg van olyan, hogy azt mondod: „Istenem én már annyit imádkoztam, hogy oldódjon meg a problémánk, legyen jó a kapcsolatunk, de mégsem történt semmi!”. Ilyenkor ne gondold azt, hogy akkor már hiába, légy türelmes! Kérd Istent, hogy mutasson utat, világítson rá jobban a problémára! Ha valakit valóban szeretsz mindent megpróbálsz tenni érte. Teréz anyának van egy szép gondolata ehhez: „Csak akkor szeretsz igazán valakit, ha tudsz sírni miatta.” Jézus nem vár mást, csak azt, hogy vonjuk be őt az életünkbe, a mindennapjainkba és nézzünk fel Rá olykor a sok munka közt és köszönjük meg, amit eddig adott, azokat az embereket, akik fontosak nekünk. Neki ennyi elég lenne. Nem is nehéz igaz?

Szóval az életünk tényleg találkozások sorozata, amikből olykor komolyabb kapcsolatok is szövődnek, és rajtad is áll az, hogy néha mennyire szeretnél ezért a kapcsolatért/ezekért a kapcsolatokért küzdeni, mennyire fontos az a valaki az életedben.