Ne azt kérd, hogy Isten áldja meg a terveidet; kérd azt, hogy mutassa meg neked az ő terveit - azok már áldottak. (Bob Gass)

Az életünk találkozások sorozata. Én hiszek abban, vagy legalábbis akarok, hogy Isten az életembe az embereket nem véletlenül vezette be. Valakit egy életre szóló leckeként, de lehet van olyan is, akit örök támaszomként. Talán az életünk része lehet az, hogy bizonyos emberek „kilépnek az ajtón” és nem kívánják többé a társaságunkat. Valakinek látványosabb az elmenetele, és van olyan is, aki lassacskán, feltűnés nélkül távozik el. De megeshet az is, hogy valakit pillanatokon át közel érzünk magunkhoz, de később már túl távolinak tűnik a jelenléte, és akkor jön a kérdés: „Hogyan történhetett? Pedig régebben milyen jól megvoltunk.” Talán kicsit fáj, elcsodálkozol, de ennyi. Igazából meg kell tanulnunk azt, hogy hiába szeretjük egymást, ha a nehéz időkben nem tudunk kitartani, nem harcolunk a másikért, akkor nincs értelme az egésznek. Itt a legfőbb és első probléma az, hogy NEM TUDUNK HARCOLNI EGYMÁSÉRT. Belenyugszunk abba, hogy van egy gond amit „nem tudunk” (vagy nem akarunk) megoldani és ezt figyelmen kívül hagyva úgy döntünk, hogy akkor ennyi volt. Ez így borzasztó, hiszen ez azt jelenti, hogy nem szeretlek eléggé ahhoz, hogy tovább küzdjek veled, érted. Együtt harcolni mindig könnyebb, mint egyedül, és olyanért harcolni, aki tényleg sokat jelent, felüdítő és mindig megéri. A második legfőbb probléma pedig, hogy nem engedjük be a kapcsolatainkba Istent. Most ha metaforikusan akarnám leírni, akkor abba a házba, ami a kapcsolatot jelképezi, egyszer csak Jézus kopogtat, de mi úgy gondoljuk, hogy jobb ez így, hogy Ő nincs itt, így nem engedjük be. Ebbe talán az a csodálatos, hogy Ő várni fog kinn mindvégig az ajtó előtt, nem erőszakoskodik, nem kiabál csak türelmesen áll és reméli, hogy az emberek észre veszik egy idő után, hogy valami hiányzik, és ez Ő lesz. Tadeusz Dajczernek van egy szép mondata: „Isten ott lakik, ahová az ember beengedi őt”. Sajnos egyre többen vannak, akik ezt az ürességet, amit csak Jézus tölthet be, más dolgokkal akarják kitölteni. Igazából most itt nem varázslatra gondolok, hanem csak arra, hogy merjünk bátra imádkozni a kapcsolatainkért, mondjuk el Neki, hogy mi bánt, mi az, ami idegesít minket a másikban, mert ilyen is van. Esetleg van olyan, hogy azt mondod: „Istenem én már annyit imádkoztam, hogy oldódjon meg a problémánk, legyen jó a kapcsolatunk, de mégsem történt semmi!”. Ilyenkor ne gondold azt, hogy akkor már hiába, légy türelmes! Kérd Istent, hogy mutasson utat, világítson rá jobban a problémára! Ha valakit valóban szeretsz mindent megpróbálsz tenni érte. Teréz anyának van egy szép gondolata ehhez: „Csak akkor szeretsz igazán valakit, ha tudsz sírni miatta.” Jézus nem vár mást, csak azt, hogy vonjuk be őt az életünkbe, a mindennapjainkba és nézzünk fel Rá olykor a sok munka közt és köszönjük meg, amit eddig adott, azokat az embereket, akik fontosak nekünk. Neki ennyi elég lenne. Nem is nehéz igaz?

Szóval az életünk tényleg találkozások sorozata, amikből olykor komolyabb kapcsolatok is szövődnek, és rajtad is áll az, hogy néha mennyire szeretnél ezért a kapcsolatért/ezekért a kapcsolatokért küzdeni, mennyire fontos az a valaki az életedben.