Add meg nekem kegyelmedet, mely segít, hogy higgyek akkor is,ha nem érzek semmit, hogy tudjak, ha nem látok is, hogy megfogjam láthatatlan kezedet, és bízva várjam a reggelt! (Ruth Harms-Calkin)

Nagyon sok olyan helyzet van az életben, amikor nem tudjuk, hogy miért kapjuk azt, amit kapunk. Talán erre a mostani járványhelyzet a legjobb példa. Ez a vírus is csak jött, és hirtelen egy hatalmas felfordulást csinált. A világnak részben le kellett állnia, sok ember életét vesztette, a személyes találkozások csökkentek és még sorolhatnám tovább. Erre az emberek: „Hol vagy Istenem?”. Ebben a pár hónapban vagy mondhatni egy évben rengeteg katasztrófáról olvastam/hallottam. Volt, hogy nem tudtam úgy felmenni az internetre, hogy ne olvastam volna egy természeti katasztrófáról vagy éppen gyilkosságról. Nem vesszük észre, hogy ez a világ nincsen jól, és ez szomorú. Részben azért is van ez, mert rengeteg elveszett ember van és ezt mi sajnos nem vesszük észre, talán azért mert nem vagyunk hajlandóak vagy azért, mert egyszerűen nincs időnk. Ebben a járványhelyzetben fontos az összetartás. Nagyon sokat jelent az, ha van valaki melletted, akihez bármikor futhatsz és nem érzed mellette azt, hogy túl sok lennél számára.

Sok mindent nem értünk. „Miért kaptam ezt a büntetést?” „Mivel érdemeltem ezt ki?” „Vajon Isten tényleg ezt akarja?” Talán az ember első reakciója az, hogy Isten biztos haragszik rá. Az isteni harag szelíd, Ő apai szeretettel dorgál meg minket, mert fontosak vagyunk a számára. Ezt talán nem kell tovább magyaráznom. Sajnos az Úr fejébe és gondolataiba képtelenség belelátni, de érezni a helyes utat, amit Ő alakít ki számunkra, azt már könnyebb megfejteni. Az út soha nem sima és egyenes, de Jézus kezét fogva meg sem érezzük azokat a rögöket, amik az utunkba kerülnek. Isten sokszor az elkövetett hibáink által akarja, hogy megtanuljuk a leckét. Olyan ez talán, mint egy elszúrt felelés. Nem tanulsz és tudatlan vagy mindaddig, míg fel nem szólít a tanár, hogy feleljél és egy rossz jeggyel mész haza, de ezután minden órára készülsz. Így van ez az üdvösség felé vezető úton is. Megbotlasz egyszer vagy kétszer, de a harmadikra már figyelsz a lábad elé, hogy el ne essél még egyszer ugyanabba a kavicsba. Ha olvassuk a Bibliát, akkor észrevehetjük, hogy Isten folyamatosan próbára tette az embereket; most mondhatnám Ábrahámot vagy Jóbot, a sor a végtelenségig tartana. Bár tudja, hogy milyenek vagyunk belül, hiszen Ő alkotott minket, de mégis látni akarja, hogy mi milyennek mutatjuk magunkat. Vajon ha elszomorodunk képesek vagyunk-e először az Ő karjaiba futni ahelyett, hogy hangosan panaszkodnánk? Az utóbbi időben megtanultam, hogy a panaszkodással, az önsajnálattal nem megyek semmire. Senki ne értsen félre, itt most nem azt mondom, hogy ne adjuk ki magunkból a fájdalmat, hiszen arra igenis szükség van, de azt ne az önsajnálat kíséretében tegyük. A terheink cipelése hozzá jár az utunkhoz. Például, ha kirándulni mész ott is viselned kell a hátizsákod súlyát. A teher könnyítése néha elszalasztott lehetőséghez vezet. Phyllis Michael írja: „A kő, melyről azt hiszed, azért van ott, hogy elbotolj benne – lépcsőfok lehet. Ami szilárd falnak tűnik – talán egy ismeretlen ajtó. Ami sárdarabnak látszik – valójában talán színarany. Járj tehát hitben, nem látásban, mert Isten nem tart vissza semmi jót tőled.”

Isten nem rak ránk annyi terhet, amennyit ne bírnánk el, mert csak Ő tudja, hogy mi mennyit vagyunk képesek elviselni, mert Ő ismer minket a legjobban!

„Életünk végén nem annak alapján ítéltetünk meg, hogy hány oklevelet szereztünk, mennyi pénzt kerestünk vagy mennyi nagy tettet vittünk véghez. Az alapján ítéltetünk meg, hogy »Éhes voltam és enni adtatok. Ruhátlan voltam és ti betakartatok. Idegen voltam és ti befogadtatok.” (Teréz anya)

Kalkuttai Szent Teréz emléknapja van ma. A legtöbben Teréz anyaként ismerik. Ő különleges helyet foglal el a szívemben. Nehéz szavakba önteni, hogy miért tartom őt a az egyik legfantasztikusabb embernek. Elhoztam nektek egy történetet, ami mindent elárul:

„Találtam egy kislányt az utcán, és láttam a gyermeki arcán, hogy éhes. Isten tudja csak, hogy hány napja nem evett egy falatot sem! Így hát adtam neki egy szelet kenyeret, és ez az apróság morzsáról morzsára kezdte enni. Mondtam neki: egyél, edd meg a kenyeret! Rám nézett, és azt mondta: félek megenni a kenyeret, mert félek, hogy amikor megettem, éhes leszek újra. Ez a valóság. Lehet, hogy nem éhezünk egy szelet kenyérre, de talán van valaki körülöttünk, a családban, akit nem látnak szívesen, nem szeretnek, nem gondoskodnak róla, elfelejtenek. De ott van a szeretet. A szeretetnek fájnia kell ahhoz, hogy igaz legyen. Szeressétek egymást végtelen szeretettel!” (Teréz anya)

Számomra nagyon sokat jelent ez a történet. Talán ez volt az, ami megszerettette velem Teréz anyát. A mi nap olvastam róla egy cikket. Egy kicsit furcsa volt és igazán meglepő. Az állt benne, hogy, a szent utolsó évtizedeit úgy élte le, hogy nem érezte Jézust, nem érezte az Ő jelenlétét az életére nézve. Emberek vagyunk, teljesen normális, ha elveszünk néha. Igazából időközönként el is kell vesznünk ahhoz, hogy rátaláljunk a helyes útra, hogy bebizonyosodjunk róla, hogy az valóban a mi utunk. Nem kell ezen csodálkozni. Az ő személyében magunkra ismerhetünk. Mert bár keresztények vagyunk, az nem jelenti azt, hogy a mi életünk tökéletes, sőt talán inkább sokkal nehezebb mint a többi embernek. Folyamatosan meg akarunk felelni a társadalomnak ahelyett, hogy magunknak felelnénk meg.

Jól nézzük meg az utolsó előtti mondatot: A szeretetnek fájnia kell ahhoz, hogy igaz legyen. Mennyire fáj nekünk az, mikor a másik ember nem vesz észre minket, nem foglalkozik velünk, vagy elfejtetett. Ezek nyilván fájdalmas dolgok, ha sokat jelent nekünk valaki. Viszont innen fogod tudni, hogy mennyire igazi az a szeretet, amit a másik iránt érzel. Na és, ami igaz, azért érdemes harcolni!

Kalkuttai Szent Teréz könyörögj érettünk! Amen.

"A szabadság legnagyobb fokát akkor értük el, ha azt tudjuk mondani: Uram legyen meg a te akaratod!" (Szent Ágoston)

A mai napon Szent Ágoston püspökre emlékezünk, aki nem csak a kereszténység egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb tanítója volt, hanem egy igazán nagy lelki erővel rendelkező ember is. Én mindig azt gondoltam róla, hogy ő egész életében szent volt, olyan életet élt, és én nagyon is felnéztem rá. Így az emléknapja közeledtével kicsit kutatni kezdtem utána, meg akartam ismerni jobban az élettörténetét. Valójában Ágoston sok küzdelem árán jutott el a keresztény hitre. Nem véletlen mondják rá, hogy a NAGY MEGTÉRŐ. A fiatal kora kicsapongó volt, házasságon kívül született gyermeke, szektába szolgált, sokáig csak mesének tartotta Istent. Bár édesanyja, Szent Mónika folyamatosan imádkozott, mindent meg próbált tenni azért, hogy fia végre a jó útra lépjen, de ez csak elment a füle mellett.Viszont Isten mégis akarta Őt. Az első löketet az Úr felé, Szent Ambrus prédikációi hallatán érezte. Ez csak egy szikra volt, ami hamar ki is múlt. A valódi megtéréséről a történetet talán mindenki ismeri. Ágostonnak nagyon nehéz döntés volt az, hogy a keresztény hitre lépjen. Egyik nap, amikor már nagyon ránehezedett a súly, elment magányt keresve és összeesve zokogni kezdett, a zsoltáros szavait ismételgette folyton: „Meddig még, Uram?” és egyszer csak egy gyermek hangot hallott: „Tolle, lege, tolle, lege!” vagyis „vedd és olvasd, vedd és olvasd!”, majd kinyitotta az előtte fekvő Szentírást és megpillantotta: „Mint nappal illik, tisztességben járjunk: nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” (Róm 13:13-14) Ezek után is még sok vívódást élt meg, de már nem ugyanaz az ember volt, mint előtte. Harminckettő éves volt, mikor megtért. 386 nyarán lemondott az akkori állásáról és a szerzetesi életformát választotta, 387-ben Szent Ambrus megkeresztelte, 391-ben pappá szentelték és nem sokkal később püspökké avatták. 430-ban egy kór Hippóban végzett vele. Ágoston mindannyiunk példaképe. Élete megmutatja, hogy bár sokszor hibázhatunk, térhetünk le a jó útról, Isten mindig haza vár bennünket. Nem létezik olyan, hogy Ő lemond rólunk. Ne a mai világból induljunk ki, hanem Jézusból. Ha meg akarod ismerni Istent, akkor nézz Őrá. Ha meg akarod ismerni az embereket nézz Istenre. Mi is lehetünk szentek. Nem baj, ha letérsz az útról, az viszont igen, ha nem találsz vissza. Szentnek lenni nem azt jelenti, hogy sosem botlasz meg, hanem azt képes vagy Isten elé vinni a botlásaidat, az aggodalmadat, rábízni teljesen az életedet és hagyni, hogy Ő legyen minden lélegzetvételed. Emberek vagyunk, vannak hibáink, ezt el kell fogadnunk. Igazából, ami itt a lényeg, hogy mekkora benned a törekvés. Ne foglalkozz a múlttal! Azt már nem tudod vissza fordítani, megtörtént. Törekedj inkább arra, hogy a jelen szép legyen. Rakd le Isten lábai elé a múltadat és, a tenyerébe a jelent és a jövőt. Senki nem tudja megváltoztatni azt a tényt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ő ma is ugyanaz az Isten. Törekedj a szent életre! Ágostonnak is sikerült!;)

Kép: Fra Filippo Lippi: Szent Ágoston látomása

"Tedd meg azt, amit meg tudsz tenni, hogy Isten megtehesse azt, amit te már nem tudsz megtenni." (Joyce Meyer)

„Majd versengés támadt köztük, hogy melyikük nagyobb. Erre ezt mondta nekik: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.” (Lk 22:24-27

Ezeket a sorokat olvasva talán rájöhetünk arra, hogy a túlzott hatalomvágy, a még nagyobbra törekvés már az ókorban, a tanítványok között is előfordult. Nem lehet kérdés az, hogy a mai ember egyik legnagyobb problémája a túlzott hataloméhség. Jóllehet sokaknak ez miatt ér véget a barátságuk, kapcsolatuk, házasságuk. Mindig felül akarunk kerekedni a másikon. Nekem jobb telefonom van, nekem jobb házam, autóm, én sokkal sikeresebb vagyok. Sajnos a médiában egyre több olyan „motivációs” szöveget látok, ami azt sugallja, hogy minél jobban taposs el mindenkit. A 2020 embere (tisztelet a kivételnek) azt kívánja, hogy minél több ember a lábai előtt heverjen: „Engem kövess, mert én jó vezető vagyok, ellenben veled, te még nem értél el annyi mindent, mint én, nincsen tapasztalatod”. Lehetünk jó vezetők, de nem biztos, hogy jó irányba vezetünk el.

Nehéz a háttérben meghúzódni, szolgálni csendben a másikat, már csak azért is, mert a világ alapjába véve hangos. Viszont ez az egyetlen út, ami valójában a sikerhez vezet. Nem az, hogy 28 diplomát szereztél, nem az, hogy mekkora autód van, mennyi a pénzed, hanem az, hogy képes vagy csendben sikereket elérni. Induljunk ki Jézusból. Jöhetett volna úgy is, mint egy király. Övé minden, ő mondja meg azt, hogy ki mit csináljon, kérkedik hatalmával, de ehelyett? Hogyan jött? Mint egy szolga. Megmosta a tanítványok lábát, lehajolt a bűnöshöz, megvigasztalta a szomorkodót. Ha olvassuk a Bibliát, akkor az evangéliumok elején olyan furcsán viselkedett Jézus, eleinte én nem is értetettem Őt. Észre vehetjük, hogy eleinte, mikor csodákat tett, megmutatta hatalmát, mindig mondta, hogy ne mondják el senkinek azt, amit láttak. Nem akart nagyobbnak tűnni. Nem akarta, hogy mindenki úgy kezelje Őt, mint egy királyt, pedig az volt. Nem akart „feltűnősködni”. Na, de miért? Mi sokszor olyanok vagyunk (bár már nem vesszük észre), hogyha feltűnőek vagyunk, megmutatjuk, hogy mi vagyunk itt a VALAKIK, akkor már a lábaink előtt hever az egész világ, pedig nem. Mi is ugyanolyan, ugyanakkora kis pontok maradunk a térkép felületén. Keresztényként olyannak lennünk, mint Jézus. Tanuljunk meg a háttérbe húzódva csodákat tenni!

Kép: csermelyblog.hu

"A gonosz tudja a nevünket, de a bűneinken szólít bennünket. Isten tudja a bűneinket, de a nevünkön szólít bennünket." (Novák Zsolt)

Talán a keresztények 90%-a jól ismeri a Bibliában a konkolyról és a búzáról szóló példabeszédet. (Mt 13,24-30) Nekem ez eleinte nagyon érdekes volt. Mikor először meghallottam ezt a példázatot, azon kaptam fel a fejem, mikor a szolgák megkérdezik: „Uram, ugye jó magot vetettél a földbe?”. Ez úgy hangzik, mintha vádolták volna valamiért az embert, aki elszórta a magokat. Szomorú, de igaz, hogy ez most is így történik. A gonosz észrevétlenül lép be a világunkba és erre csak akkor jövünk rá, mikor már késő. Ilyenkor jön a kérdés a keresztények felé: „Hol van ilyenkor a ti Mindenható és Mindentudó Istenetek?”. Valójában ott van. Istennek ugyanúgy fáj az, ami nekünk is fáj. Ugyanúgy sír azon, amin mi is sírunk. Ne gondoljuk azt, hogy Isten faarccal nézi végig a világ szenvedéseit! Amikor Fia, Jézus függött a keresztfán, nem-e fájt Neki? Az is a gonoszság műve volt. „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!”-mondta egy katona gúnyolódva. (Mt 27,40) Mondhatnánk azt is, hogy Isten megmenthette volna a saját Fiát, de nem tette. Ennek az értelmét csak akkor tudjuk meg, ha tovább olvasunk. Jézus harmadnapra feltámadt. Fájt neki, de ez a fájdalom csak addig tartott, míg nem fel nem szállt Hozzá. Egy nap Isten minden könnyet letöröl a szemünkről. (Jelenések 21,4) Ha most még nem értjük, hogy miért van gonoszság a világban, talán nem is kell, azt majd csak azon a bizonyos napon. Igazából az embernél is így van. Lehetsz te bármennyire hívő, járhatsz rengetegszer a templom, ha nem hiszed, hogy Jézus képes téged a béka segge alól is kihúzni, szeretni és megvédeni, ha nem hiszed azt, hogy Ő valóban legyőzte a halált, hogy megszabadított, akkor te nem érted a kereszténység értelmét, nem érted Jézust. Élhetünk bármilyen világban, Isten mindig velünk lesz, mert hű marad ígéretéhez, hogy nem hagy el minket. Ő látja a harcokat, a lehullott könnyeket, a fájdalmat és ott van, ha nem is hiszed el, Ő akkor is ott van és vár. Még bízik bennünk. Csalódás ér? Megvigasztal. Meggyengültél? Erősít. Dühös vagy? Megért. Megbántottak? Átölel. Sírsz? Letörli a könnyeidet. Ő tudja minden harcunkat. Azt, hogy néha a világ néha térdre kényszerít, ugyanakkor fel is vidít. Aratáskor összegyűjti a konkolyt és minden rossznak vége lesz. Ha nekem nem hiszed el, legalább Jézusnak hidd el.

Mindenesetre nem szabad tétlenül és esetlenül néznünk ezeket a rossz híreket, tényeket. Sok minden van, amiben mi is többet és jobbat adhatunk a világnak. Istené vagyunk, és ezen a tényen semmi és senki nem tud változtatni, mert Jézus szeretete soha nem múlik el. Együtt jobbak vagyunk!:)

Kép: wmn.hu 

Sziasztok! 

Remélem jól vagytok. Valószínűleg feltűnt nektek, hogy egy pár hétig nem posztoltam semmit. Most egy nehéz időszakon mentem keresztül. Kerestem önmagam, kerestem Istent. Úgy gondoltam, hogy nem szeretnék hiú ábrándokat ébreszteni senkiben. Nem voltam képes arra, hogy úgy posztoljak valamit, hogy nem hiszek abban, amit leírok. Igen, még én is képes vagyok meginogni.:) Most már jól vagyok és teljes erőmmel azon leszek, hogy elhozzam nektek az örömhírt ide az egycseppmez.blog.hu-ra. Soha ne higgyétek azt, hogy Isten elhagyott titeket! Erről is fog szólni a szünet utáni első posztom. Igyekszem aktívabb lenni, fejleszteni a blogom. Köszönöm azoknak, akik velem tartottak eddig, tegyék ezt továbbra is így! :) Ha valakinek bármilyen gondolata is van, nyugodtan írja meg nekem ide a blogra, vagy az email címre: isteniolelesblog@gmail.com, akár az oldallal kapcsolatban is, én nagyon várom őket. Együtt jobbak vagyunk! Osszuk a blogot, hogy minél több emberhez eljusson! Ha felmerült benned kérdés, esetleg panasz, nyugodtan írj nekem üzenetben, igyekszem válaszolni rájuk. 

Változások: Készítettem egy email címet a felületnek, illetve hirdetéseket is engedélyeztem, akinek ezzel valami kifogása van, szóljon!

Ahogy a Viskó című filmbe is van: "Én csak szeretném látni az embereket, ahogy megismerik Papát."  

Köszönöm, hogy vagytok! Baráti üdvözlettel:Viki

„A legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után.” (Marcus Tillius Cicero)

„Péter ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”(Mt 18,21-22). Most talán mondhatnánk azt is, hogy Jézus könnyen beszél, mert ő mindig mindenkit szeretett (és most is szeret), de az igazság valójában az, hogy sokszor még Neki is nehéz volt. És talán kicsit durvának is hangzik az, amit Ő mond nekünk. „Én hetvenszer hétszer bocsássak meg annak, aki már milliószor hátba döfött? Miért én közeledjek felé, mikor ő is képes lenne rá?”. Kicsit erősen kijelentve, ez egy abszolút gyávaság. Megbocsátani sokszor nagyon nehéz. Valószínűleg mindannyian megtapasztaltuk már ezt, de nem hiábavaló. Bevallom én is rengetegszer küszködöm azzal, hogy megbocsássak vagy bocsánatot kérjek, és sokszor nem is megy úgy igazán, de az újra próbálkozások erősítik meg mindig bennem azt, hogy én ezt akarom, hogy ez a kapcsolat meggyógyuljon vagy egy parányi seb a lelkemben, a másik ember lelkében összeforrjon. Attól soha nem leszel kevesebb, ha csak egy kevéske szeretettel fordulsz a másik ember felé, attól inkább csak több leszel, sokkal több. Ismerek egy történetet erről. Egyszer két testvér összeveszett egy apróságon. Odáig fajult ez, míg nem is álltak szóba egymással. Hiába annyi év szomszédság és barátság. Egy nap az idősebb testvérhez egy idegen férfi jött, aki munkát keresett. Először el akarta küldeni, de aztán meghallotta, hogy ácsmester, így meg is bízta egy feladattal: Építsen egy kerítést közé, és öccse közé. Egy olyan kerítést kért, amin még átlátni se lehessen. Odaadta a szerszámokat és elment hazulról. Estefelé, mikor hazaért megdöbbenve látta, hogy a telek határában nem egy kerítés, hanem egy híd áll, ami összeköti az ő és a testvére telkét. Majd a fiatalabbik testvér is kijött és megdöbbenve kérdezte: „Te képes voltál hidat építtetni azok után, ami történt köztünk? Azok után, amiket tettem és mondtam?”. Mindketten elszégyellték magukat és a híd közepén összeölelkeztek. Ennek örömére megkérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig. Erre a mester így felelt: „Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol még hidat kell építenem!” A két testvér megkérdezte a már távozó mestertől, hogy mi legyen a híd neve. Erre ő így felelt: „Megbocsátás!”. Nagyon sokszor elfelejtjük azt, hogy nem csak „én” létezem a világon. Másnak is fájhat egy bántó szó, egy fájó viselkedés. Nem lehetünk tökéletesek. Sokszor inkább azt várjuk, hogy a másik nyisson felénk, ő bátorodjon meg és jöjjön oda hozzánk, és ilyenkor van az, amivel sokszor talán nem is foglalkozunk, hogy a másik is lehet ugyanolyan gyenge, mint mi, sőt még gyengébb. Egyszer valahol olvastam azt, hogy valaminek meg kell halnia bennünk ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Így van ez a megbocsátásnál is. Valaminek, pontosabban a büszkeségünknek kell kimúlnia ahhoz, hogy tiszta lapot tudjunk indítani. Ha oda mész valakihez és felvállalod azt, hogy hibáztál, akkor te vagy a világ legerősebb embere. Sohasem az fog nyerni, aki ellöki magától a másikat, hanem az, aki megöleli. Nagyon nehéz nekem is beszélni erről, hiszen ahogy az elején is írtam, nekem is néha beletörik a bicskám abba, hogy bocsánatot kérjek attól, akit megbántottam. Ez egy gyönyörű folyamat. Nagyon sokszor tűnődöm azon, hogy Isten vajon, hogy képes megbocsátani folyamatosan az embereknek, mikor ők a lehető legrosszabbat teszik, elfordulnak tőle. Talán azért, mert szeret minket. Viszont sokszor neki is nehéz lehet, de megteszi, és felhív minket arra, hogy mi is ezt tegyük. Gondoljunk csak vissza a házasságtörő asszonyra: „Az vesse rá az első követ, aki közületek nem bűnös.”(Jn 8:7)

Az vessen rá a másikra egy sértő szót is, aki közületek még soha nem követett el egyetlen egy hibát sem. Vigyázzunk a szavakkal!

Képek: bachvirageszencia.hu és stylemagazin.hu

„Isten keze mindig vezeti azt, aki hittel halad előre az úton.” (Paulo Coelho)

Belegondoltál már abba, hogy mit jelent Isten útját járni? Vagy, a legelejéről kezdve. Belegondoltál-e már abba, hogy milyen Isten valójában? Igen, lehet, hogy nehéz kérdést tettem fel. Mert talán a válasz az lenne, hogy a könnyű és örömteli pillanatokban a legjobb fej, de mikor „megdorgál”, mikor nehezebbé válik a kereszt, amit hordozunk, akkor már talán kevésbé kedveljük. Vegyes érzelmek.  (ezt mindenki döntse el maga) Ahhoz, hogy bízni tudjunk valakiben, meg kell ismernünk őt, hogy milyen valójában. Így van ez Istennél is. Ha nem ismered meg, ha nem fürkészed ki tettei okát, az útjait, valójában soha nem fogod tudni, hogy milyen is Ő valójában, mekkora a hatalma és jósága. Az Úr azt mondja az Ézsaiás 55:8-ban: „mert a ti gondolataitok, nem én gondolataim, és a ti útjaitok, nem az én útjaim.” Na de vajon miért mond ilyet? Nem akarja, hogy egy úton járjunk, mi ketten? Épp ellenkezőleg. Ő akarja, csak éppen lehet, hogy mi nem. Mikor körülnézek a világban, az utcákon, a városokban, minden egyes alkalommal megértem azt, amit egyszer Jézus mondott: "nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot hanem azért, hogy megmentsem."(Jn12:47) Sokan talán azért nem hisznek Istenben, mert nem értették meg jól Jézust. Úgy gondolják, hogy Isten útján csak a szentek, a szerzetesek, a papok járnak, de az igazság valójában az, hogy mindenkinek azon kéne lépkednie. Nagy tévhit lenne az, hogy így az élet tiszta napfény, mert nem. Az isteni út nem azt jelenti, hogy sosem esel el, hogy nem lesznek fájdalmaid, nem lesznek szomorú pillanataid hanem pont azt, hogy lesznek, de ott áll majd valaki, ott áll Ő melletted, aki felállít és, aki újra elindít, és te ebben hiszel. Hiszel abban, hogy képes vagy Vele folyamatosan együttműködni. Magával, Jézussal sétálsz ezen az úton. Ő vezet téged végig. Hát nem nagyszerű? Eddig talán nagyon hívogatónak hangzik, de azt azért tudnod kell, hogy sok áldozattal jár. Most nem arra gondolok itt, hogy rohanj fel a legközelebbi hegyre és áldozd fel az egyik szeretteted, mert ez kicsit durva kérés lenne. (Id.1Mózes 22. fejezet) Arra próbálok kilyukadni, hogy fel kell áldoznod valamit önmagadban. Kicsit furcsán hangzik, de muszáj valaminek meghalnia benned ahhoz, hogy Istennek tetsző életet élj. Dobd el magadtól például a túlzott kíváncsiságot, a türelmetlenséget vagy az ellenség gyűlöletet, minden olyan dolgot, ami megakadályoz téged abban, hogy Isten útjára lépj. Ez egy folyamat. Ezt most azért mondom így, mert az út fog megtanítani téged mindenre: folyamatosan fejlődsz. Nem véletlen mondjuk Istenre azt, hogy Ő az égi édesapánk. Mert megtanít harcolni, majd újra felállni, sírni és később újra nevetni. Nem számít, hogyha állandóan elesel, csak az, hogy utána újra fel tudj állni. Ezért van melletted Jézus, hogy az akadályokat le tudd küzdeni, tudassa mindig veled, hogy nem vagy SOHA SEM EGYEDÜL. És még egy utolsó kérdés lenne. Jézus miért mondja azt: „Ti vagytok a világ világossága (..). Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt…”? (Mt 5:14-16) Ha eddig azt hitted, hogy egyedül ez csak is rólad szól, akkor tévedtél. A Földön több mint 7 milliárd ember él, ez hatalmas szám. Különböző nemzetiségek, személyiségek, de egy valami közös bennünk, emberekben: Isten gyermekei vagyunk és ezáltal felelősek is egymásért. Annyira fontos lenne nekünk felfogni keresztényeknek (meg úgy talán mindenkinek), hogy nem azt kell először is megmutatni az embereknek, hogy bennünk mekkora buzgó hit van, hanem azt, hogy mekkora szeretet, mert abban fog megmutatkozni a hit is. Jóllehet, ez az a fény, amiről Jézus beszélt. Ezért adott nekünk új parancsolatot: „szeressétek egymást (..), erről ismertetik meg, hogy az én tanítványaim vagytok…”. (Jn 13:34-35) Egy nehéz és talán kellemetlen kérés lehet ez, de a legjobb döntés. Mert együtt, csak többek lehetünk.

Talán igaz a mondás, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ezt igazából csak akkor tudjuk eldönteni, ha van bátorságunk rálépni arra „kifürkészhetetlennek” mondott útra, és bízni abban, hogy Jézus vezet minket. Én hiszek abban, hogy Isten képes megtanít minket az élet ösvényére. Te hiszel ebben?

Képek: Forbes.hu és evangelikus.hu 

„Én lennék a támasz (…), ha elvesznél az éjben, leszek én az a fény, a világítótorony tetején, hogy hazatalálj.”(Oliver Berkes)

Így pünkösd közeledtével, nagyon fontos végig gondolnunk azt, hogy mit jelent számunkra az egyház. A világba nézve nagyon sok kétellyel találkozhatunk. Sokan vannak még mindig azok, akik el vannak veszve, akik szomorúak, akik nem találják helyüket a világban. Tulajdonképpen érdekesek vagyunk mi, emberek. Sokszor keresünk, de nem találunk. Na, de miért? Mert nem kerestük eléggé. Sokan még mindig azt hiszik, hogy az egyház egy olyan valami, ami kőtáblákat dobálva az emberek fejéhez, szigorú szabályokat követelnek. Ez nem egészen így van. Én egy hatalmas családnak képzelem ezt el, ahol az emberek nem egymás ellen, hanem egymásért küzdenek vagy vannak. Bár tény és való, hogy léteznek elvárások, de ezek mind azért vannak, hogy valóban Krisztus útján tudjunk lépkedni. „Mindazok, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.”- olvashatjuk az ApCsel 2:44-ben. A pünkösd nem csak egy egyházi ünnep, hanem AZ ünnep. Az egyház születésnapja. Hozzám, személy szerint közel áll ez a nap, hiszen az apostolok pünkösd napján kezdik meg szolgálatukat Jézus nevében. Hatalmas bátorság jellemzi őket. Ennek az oka, pedig a Szentlélek. Olyan hatalmas erővel tudja felruházni az embert, hogy még a rettegésben élő tanítványokat is képes volt valamilyen módon bátorrá tenni. Bátorrá, hiszen képesek voltak az első lépéseket megtenni. Itt azért, nagyon fontos az, hogy Jézus miután meghalt, nem mondta egyből a tanítványoknak azt, hogy terjesszék igéjét, hanem várt. Türelmesen megvárta azt, hogy az apostolok fel tudják dolgozni az eseményeket, hogy erőt tudjanak gyűjteni ahhoz, hogy a megbízást, az elhívást el tudják fogadni, és ez mai napig így működik. Isten nem fogja azt kérni tőled, hogy terjeszd igéjét addig, amíg tudja, hogy nem állsz készen rá. Ez a csodálatos Benne. Ő nem kér tőled semmit addig, amíg tudja, hogy össze vagy zavarodva, vagy esetleg össze vagy törve. Ő türelmesen megvárja és bízik benned, míg össze nem szeded magad. Miért is csinálja ezt? Mert szeret. Az apostolok megtették az első lépést, most neked kell megtenned. Lépnek kell egyet az egyház felé. Viszont az egyház nem onnan indul ki, hogy minden szabályt és törvényt szigorúan és mereven betartok (bár ez is hozzátartozik, de nem ezen van a hangsúly) hanem, hogy szeretjük egymást még akkor is, amikor nehéz, hogy Krisztus keresztjét követjük együtt.Lehet, hogy elbotlom, de lesz valaki, aki felsegít. Lehet, hogy számtalan kérdéssel küszködöm, de lesz valaki, aki megválaszolja őket nekem. Lehet, hogy kicsit összetöröm, de lesz valaki, aki átölel. Lehet, hogy rossz napom van, de lesz valaki, aki megnevettet. Valójában ez az egyház, hogy ott vagyunk egymásnak, egy közösségben Krisztussal. A szó is erre utal: egy-házban, vagyis egy-közösségben. Megmutatja azt, hogy Isten egymásért teremtett bennünket. A kőtábla csak egy felszínes elképzelés. Az egyház valójában olyan, mint a tenger. A felszínen talán fura dolgokat látsz, esetleg úszkáló hínárokat, még a víz is talán egy kicsit zöld, zavaros, de mikor belemerülsz, csodálatos dolgok tárulnak eléd és nem érted, hogy hogyan élhettél eddig e nélkül. A vallás lehet a kapaszkodó a rossz napjaidon, a bátorítás az erőtlen napokon, a mosoly a szomorúkon. Az egyház megmutatja azt, hogy az utat, a krisztusi élet útját nem egyedül kell megtenned, hanem mindenki mással, akik veled együtt lépkednek Jézus nyomában. Nekünk, keresztényeknek pedig fontos szerepünk van abban, hogy a kívülálló ne csak a felszínt lássa, hanem azt is, ami a felszín alatt rejlik: egy csodálatos világot.

Az apostolok készen álltak arra, hogy a Szentlelket megkapják, és a küldetést beteljesítsék, most neked is készen kell állnod arra, hogy új erőt kapva ünnepeld meg ezt a varázslatos ünnepet, az egyház születésnapját.

Képek: evangelikus.hu

„Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.”(Luther Márton)

Mi, keresztények valljuk, hogy megszületünk, majd „utunk” végeztével az örökkévalóságba jutunk. Ez így oké, hogy születünk és meghalunk, de mi is van pontosan közötte? A földi életünk, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a földi küldetésünk. Ahogy az apostolok is megkapták Jézus feltámadása után az elhívást, úgy mi is megkapjuk már a születésünkkor az okot, amiért a világra jöttünk. Majd itt jön a képbe a szabad akarat, amit az Úrtól jóságosan megkaptunk. Igazából te döntöd el, hogy mit kezdesz ezzel az elhívással, vagy elfogadod, vagy eldobod magadtól. Ehhez kapcsolódóan eszembe jutott Teréz anyának egy nagyon szép feljegyzése: „Az utak mentén sokszor láthatjuk a villanyvezetékeket. Ha nem folyik bennünk áram, akkor nincs fény, nincsen világosság. A vezeték mi vagyunk- te és én! Az áram pedig Isten! Meg tudjuk tenni, hogy az áram átfolyjon rajtunk, és így fölragyogtassuk a világ Világosságát, aki Jézus – vagy megszakítjuk az áramkört, elutasítjuk, hogy így használjanak bennünket, ezzel engedjük, hogy a sötétség terjedjen szét.” Kemény szavak ezek. Valójában nehéz néha teljesen megfelelni Istennek. Nehéz néha teljesen bízni az ő karjában. Járni akarunk a vízen, közben meg félünk attól, hogy elsüllyedünk. Igényeljük a szeretetet, vágyunk rá, de van, hogy megijedünk tőle. Na, és ezekben a helyzetekben látszódik meg inkább az, hogy törékenyek vagyunk és szükségünk van Istenre, meg arra, hogy bízzunk Benne. Igazából az Úr okos és néha elég furfangos. Sokszor van, hogy felad egy nehezebb feladatot, és mi azt hisszük, hogy ettől fog „összedőlni a világ”, mert például felülmúlja az erőnket, pedig annál a feladatnál ismer még súlyosabbat is. A hivatásban pont az lényeg, hogy ember tudja, hogy Ki adta neki azt a feladatot, és ez által bízik is Benne, mert tisztában van azzal, hogy az Úr nem rak rá olyan terhet, amit ne bírna el. Na, és ez árkon-bokron keresztüli bizalmat eredményez. Viszont, hogyha mégis rezegne a léc, akkor tudatában van azzal, hogy Őrá bármikor számíthat és azzal is, hogy Ő örömmel meghallgatja és segít neki. A földi élet nem habos torta, nem teljesülhet minden vágyunk, de az igen, hogy az Úrhoz közelebb kerüljünk. A küldetést, a feladatokat nem, azért kapod, mert az Isten ki akar szúrni veled, hanem azért, hogy azokon keresztül nyilatkoztassa ki rajta Önmagát, szeretetét és kegyelmét.Na, de hogyan ismerem fel az elhívásomat, amit az Isten rendelt el nekem? Először is, nem fogod megtalálni úgy, hogy otthon ülsz és várod, hogy csak úgy a semmiből megjelenjen neked a Mindenható és elmondja neked azt, hogy mit kell ezen túl tenned. Mert ilyen csoda csak nagyon ritkán fordul elő. Talán nem fogod elhinni, de folyamatosan imádkozni kell, ki kell alakítanod egy olyan bizalmat az Úr felé, ami által jobban tudsz hinni magadban és Őbenne is. Neki nagyon fontos az, hogy Ő is fontos legyen neked. Másodszor pedig, menj ki a világba, ismerkedj meg emberekkel, a természettel, hiszen ők is Isten csodálatos ajándékai, amik/akik által kinyilatkoztatja magát.

És igen néha mi, emberek törékenyekké válunk, néha túlságosan is, de Jézus képes arra, hogy megragassza a repedéseinket, megerősítsen és képessé tesz minket arra, hogy újra ki tudjunk állni a „csatatérre.”

Képek: amomentwithchrist.com és abc.es