„A legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után.” (Marcus Tillius Cicero)

„Péter ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”(Mt 18,21-22). Most talán mondhatnánk azt is, hogy Jézus könnyen beszél, mert ő mindig mindenkit szeretett (és most is szeret), de az igazság valójában az, hogy sokszor még Neki is nehéz volt. És talán kicsit durvának is hangzik az, amit Ő mond nekünk. „Én hetvenszer hétszer bocsássak meg annak, aki már milliószor hátba döfött? Miért én közeledjek felé, mikor ő is képes lenne rá?”. Kicsit erősen kijelentve, ez egy abszolút gyávaság. Megbocsátani sokszor nagyon nehéz. Valószínűleg mindannyian megtapasztaltuk már ezt, de nem hiábavaló. Bevallom én is rengetegszer küszködöm azzal, hogy megbocsássak vagy bocsánatot kérjek, és sokszor nem is megy úgy igazán, de az újra próbálkozások erősítik meg mindig bennem azt, hogy én ezt akarom, hogy ez a kapcsolat meggyógyuljon vagy egy parányi seb a lelkemben, a másik ember lelkében összeforrjon. Attól soha nem leszel kevesebb, ha csak egy kevéske szeretettel fordulsz a másik ember felé, attól inkább csak több leszel, sokkal több. Ismerek egy történetet erről. Egyszer két testvér összeveszett egy apróságon. Odáig fajult ez, míg nem is álltak szóba egymással. Hiába annyi év szomszédság és barátság. Egy nap az idősebb testvérhez egy idegen férfi jött, aki munkát keresett. Először el akarta küldeni, de aztán meghallotta, hogy ácsmester, így meg is bízta egy feladattal: Építsen egy kerítést közé, és öccse közé. Egy olyan kerítést kért, amin még átlátni se lehessen. Odaadta a szerszámokat és elment hazulról. Estefelé, mikor hazaért megdöbbenve látta, hogy a telek határában nem egy kerítés, hanem egy híd áll, ami összeköti az ő és a testvére telkét. Majd a fiatalabbik testvér is kijött és megdöbbenve kérdezte: „Te képes voltál hidat építtetni azok után, ami történt köztünk? Azok után, amiket tettem és mondtam?”. Mindketten elszégyellték magukat és a híd közepén összeölelkeztek. Ennek örömére megkérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig. Erre a mester így felelt: „Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol még hidat kell építenem!” A két testvér megkérdezte a már távozó mestertől, hogy mi legyen a híd neve. Erre ő így felelt: „Megbocsátás!”. Nagyon sokszor elfelejtjük azt, hogy nem csak „én” létezem a világon. Másnak is fájhat egy bántó szó, egy fájó viselkedés. Nem lehetünk tökéletesek. Sokszor inkább azt várjuk, hogy a másik nyisson felénk, ő bátorodjon meg és jöjjön oda hozzánk, és ilyenkor van az, amivel sokszor talán nem is foglalkozunk, hogy a másik is lehet ugyanolyan gyenge, mint mi, sőt még gyengébb. Egyszer valahol olvastam azt, hogy valaminek meg kell halnia bennünk ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Így van ez a megbocsátásnál is. Valaminek, pontosabban a büszkeségünknek kell kimúlnia ahhoz, hogy tiszta lapot tudjunk indítani. Ha oda mész valakihez és felvállalod azt, hogy hibáztál, akkor te vagy a világ legerősebb embere. Sohasem az fog nyerni, aki ellöki magától a másikat, hanem az, aki megöleli. Nagyon nehéz nekem is beszélni erről, hiszen ahogy az elején is írtam, nekem is néha beletörik a bicskám abba, hogy bocsánatot kérjek attól, akit megbántottam. Ez egy gyönyörű folyamat. Nagyon sokszor tűnődöm azon, hogy Isten vajon, hogy képes megbocsátani folyamatosan az embereknek, mikor ők a lehető legrosszabbat teszik, elfordulnak tőle. Talán azért, mert szeret minket. Viszont sokszor neki is nehéz lehet, de megteszi, és felhív minket arra, hogy mi is ezt tegyük. Gondoljunk csak vissza a házasságtörő asszonyra: „Az vesse rá az első követ, aki közületek nem bűnös.”(Jn 8:7)

Az vessen rá a másikra egy sértő szót is, aki közületek még soha nem követett el egyetlen egy hibát sem. Vigyázzunk a szavakkal!

Képek: bachvirageszencia.hu és stylemagazin.hu