A szenvedés Isten költészete, azokra méri, akiket szeret. Csak az lehet jó, csak az lehet gyöngéd, ki elsírta minden könnyét, ki nagyon sokat szenvedett. (Sík Sándor)

Én úgy látom, hogy a legtöbbünk inkább elveszik a kritikus időkben, minthogy egyből megnyugvást találna, amivel nincsen baj, hiszen néha el kell vesznünk ahhoz, hogy visszataláljunk a helyes útra. Talán sokszor ilyenkor egy kis ürességet érzünk. Azt érezzük, hogy nincs semmire se egy jó válasz, nincs egy váll, amire igazán támaszkodhatnánk, azt gondoljuk, hogy senki se ért meg minket. Előfordul, hogy ezt a kis „űrt”, a „fekete lyukat” különbözőképpen próbáljuk kitölteni. Ebben az a baj, hogy mindent a saját erőkből próbálunk megoldani. Nem kérünk segítséget gondolván, hogy „úgy se ért meg senki”, viszont ezt nem minden esetben nevezhetjük megoldásnak. Az utolsó pillanatban (jobb esetben) pedig talán eszünkbe jut Isten, aki „választ talál majd a problémánkra”. Sokszor talán azaz oka annak, hogy nem először Őt hívjuk segítségül, hogy nem hisszük el azt, hogy képes rendbe hozni az életünket. Nem engedjük be az aggodalmainkat, a könnyeinkbe, a fájdalmainkba, az olyan kapcsolatainkba, ami látszólag összedőlni látszik, mint egy kártyavár. Igazából magamból kiindulva, talán sokszor azért is érezzük úgy először, hogy nem ő a megoldás, vagy azért „felejtünk el” Hozzá futni, mert nem mutatott semmilyen jelet, nem mutatta meg azt, hogy figyelne ránk. Azaz igazság, hogy végül én is rájövök arra, hogy az a Krisztus, aki az egész emberiségért odaadta az életét, nem személyválogató. Mindenkit ugyanúgy lát, csak Ő soha nem kényszeríti ránk akaratát, hiszen szabadok vagyunk. Viszont a végén mindig Ő győz, valljuk be!:D Sokszor vagyunk úgy, hogy elveszettségünk közepette döbbenünk rá arra, hogy szükségünk van Rá. Ez még mindig jobb, minthogyha teljesen kizártuk volna Őt az életünkből. Nagyon furcsa belegondolni abba, hogy Isten számunkra sok mindent felépít az életbe, mint egy építőkockát, viszont mi azt pillanatok alatt képesek vagyunk lerombolni. De nem kell elkeseredned, hiszen mi akárhányszor felboríthatjuk a várat, ha mi is akarjuk, ha a mi javunkat is szolgálja, akkor azt Isten bármennyiszer újjáépíti számunkra. Ebből látszik igazán, hogy mi elfelejthetjük Őt, de Ő soha nem felejt el minket!