„Amikor látod az Egyház sebeit, tagjaiban a bűnt, a hűtlenséget, a megosztottságot és gyengeséget, meghallod-e Jézus kérdését: Így is szeretsz engem?” (Varga László atya)

Van, hogy sokszor nehéz napokat élünk meg és lázas éjszakákat. Betakar minket a nagyvilág és vele együtt a szenny is ellep. Boldogok akarunk lenni, de nem tudjuk hogyan. Megragadjuk Jézus ruháját és kérjük Őt, hogy keltse életre megtört szívünket. Beléptem a templomba, leültem és vártam. Vártam Jézus lépteire… Majd megakadt a figyelmem az oltáron szétterülő terítőn. Ez volt ráírva: „Uram jó nekünk itt lenni…” Ez a felirat többet jelentett nekem minden szónál. Elmélyülve éreztem, hogy milyen jó csak úgy ülni és Isten jelenlétében fürdőzni, lassan és óvatosan érezni, hogy betölti Jézus az elmémet és a szívemet. Majd eléggé megragadt a tekintetem egy kis bogáron ami, azért küzdött, hogy talpra álljon. Valójában mi is ilyenek vagyunk, egy keményen küzdő, törékeny rovarok. Mint a bogár lábak nélkül csak vergődik, olyanok vagyunk mi is az Atya Isten nélkül. Sokszor magunk akarunk megoldani mindent és reménykedünk, hiszünk egymásnak, a világnak, pedig Istennek kellene, mert Ő nagyobb mindennél.

Majd megláttam a gyertyákat és az örök mécsest, ami egy újabb gondolatot ültetett a fejembe. Eszembe jutott a mennyország, az örök élet, amiket nehéz szavakba formázni. Olyan kemény dió, mint azt, hogy Jézus mennyire szeret minket. Többnyire vagyunk mi így emberek, hogy sokszor megtörten kérdezzük Jézustól: Hol vagy? Ő pedig így válaszol: Ne félj! Csak bízz! A karomban hordozlak, és nem ejtelek el!  Az oltárra tekintve eszembe jutottak Jézus szavai: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Jézus minden betegségünket elviselte, fájdalmunkat a Golgotán elhordozta és cserébe arra kért bennünket, hogy bízzunk, mert Ő legyőzte a világot.  Mosolyra fakadtam, de magam sem tudom miért, csak örültem, átjárt engem az érzés, a hála érzése, hogy itt lehetek.

Itt a templomban, a forrásnál eddig sok szív változott örömre és sok érzés lángja tombolt fel az Úrhoz, amit nem akar megmutatni, le van rakva Jézus lábához. A padokban csak 10 -en ültünk, de így is átölelt bennünket Isten jelenléte, hiszen tudta: szükségünk van Rá! Csend volt, már a délutáni napfény világította be az egész templombelsőt és köztük engem is. Furcsa, de könnyed érzés fogott el, hiszen eszembe jutott, hogy akár közel, akár távol vagyunk, Jézus mindig teljes vállszélességgel örökké mellettünk lesz, meghallgat minket és együtt sír velünk, mint egy igaz barát. Meg kell tanulnunk Isten tenyerébe helyezni a sorsunkat!

Imádkozzunk sokat, hogy meg tudjuk látni Krisztus arcát és kérjünk folyamatosan az Atya Istentől, mert irgalma örökké tart! :)