„Nincs is annál megnyugtatóbb a nehéz pillanatokban, mint az, hogy valaki ott harcol velünk együtt.”(Teréz anya)
Egy gyönyörű és tanulságos része a bibliának az, ami az emmauszi tanítványokkal történt. (Lk 24:13-35) Úgy gondolom, hogy sok élethelyzetbe beilleszthető. Ezekbe a szituációkba sorolhatjuk be például, a mostani kialakult időszakot is. Tulajdonképpen, hogyha végig gondoljuk az életünk vagy a történelmet, mennyi mindentől mentett már meg minket a Jóisten. Kicsit azért elgondolkodtató, hogy mennyire elvoltunk mi a saját kis életünkben, élveztük a helyzetünket, és sokszor ez a jóllét vezetett minket ahhoz, hogy nem figyeltünk fel Isten „kivédéseire”. Most meg, kaptunk egy megpróbáltatást és érezzük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, az-az irányítás, ami mindvégig, nem nálunk, hanem Isten tenyerében volt.
Sokszor hallom Istent hibáztatni különböző kialakult helyzetekben. Arra kérek mindenkit, hogy ne tegye, legyen türelmes! Ne gondoljuk azt, hogy a mi Istenünk egy büntető Isten, aki szereti nézni, hogy mi, földiek szenvedünk. A mi valóságos Urunk egy különleges, varázslatos és együtt érző Isten. Mert, mikor mi sírunk, Ő sír velünk, mikor mi összetörünk, Ő is összetörik velünk és mikor mi zuhanunk lefelé, nem hagyja, hogy a gödör aljára érjünk. Mert ez kell a gyógyuláshoz és, mint megígérte: „én veletek vagyok mindig, a világ végezetéig.” Hű! És tudni szeretnéd, miért teszi ezt? Egészen egyszerű rá a válasz. Mert szeret minket, minden egyes porcikájával. A történetben olvashatjuk, hogy a tanítványokat valami akadályozta abban, hogy felismerjék a mellettük sétáló Jézust, de közben gerjedezett a szívük, mikor velük beszélt. Összehasonlítva a sztorit a kialakult járványi helyzettel, nehézségeinkkel, valójában mi is, az egész emberiség is most, az emmauszi úton lépkedünk. A helyzet adott: Jézus is köztünk van, velünk járja végig az utat. A kérdés, hogy fel-e ismerjük? Hogy gerjed-e a szívünk szavaira? A legnagyobb kérdés mind közül viszont az, hogy akarjuk-e látni Őt? Beengedem-e a szívembe? Engedem-e neki, hogy ápolja sebeimet, lecsitítsa viharjaimat és hozzám érjen?
Megkaptuk az utat. Azt az utat, ahol meggyógyulhatunk Jézus által. Lehet, hogy ez a gyógyulás nehéz vagy nehéz lesz, de meg kell tenned, mert az Úr hisz benned és vágyik rád. De nem szabad elfelejtened, hogy nem kell egyedül megtenned az utat, mert mint már az elején is mondtam, hogy ott lesz veled Isten, Jézus, a Lélek és az egész mindenség. A legfontosabb az, hogy akarj gyógyulni, mert a nélkül nem megy. Istenért meg ne aggódj. Ő akármeddig képes várni rád. Ne felejtsük el, hogy a gyógyulás egy hosszabb folyamat és az Úr, ezzel tisztában is van. Most mindannyiunknak szüksége van a hitre, ami megerősít, egymásra és az Úrra, aki képes felemelni a viharból. Lehet, hogy még nem látod a fényt az alagút végén, ködös minden, de ennek következménye az, hogy látni fogod, amiben hiszel, Jézus lámpását a szívedben és megérted, miért szenvedett Ő érted és az egész emberiségért annyit. Kitartás mindenkinek! :)
