Minden, amit Isten az utunkba küld, szükséges, és semmi sem szükséges, amit Isten jelenleg visszatart" (John Newton)

Egyre jobban rohannak a hétköznapok és ezáltal mi is sietunk mindig valahova, akár csak gondolatban is. Az egyik gondolat követi a másikat. Mit kell majd holnap tanulnom? Mi legyen a vasárnapi az ebéd? Hova menjünk el a nyáron? Majd, ahogy az idővel haladunk, mi is egyre fáradtabbak vagyunk; és, ahogy egyre jobban fáradunk a mindennapok során, már nincs erőnk foglalkozni az érzéseinkkel, azzal, hogy mit szeretnénk mi valójában vagy, hogy Istennek mik a tervei. Néha hajlamosak vagyunk csak úgy belerohanni egyes dolgokba azt mondva, hogy "majd lesz valahogy". Kérdezzük Istentől, hogy mik a tervei velünk, aztán nem várjuk meg a választ és megyünk a saját fejünk után. És tudom. Istent néha nagyon nehéz megérteni, főleg úgy, ha türelmetlenek vagyunk, de ez még nem ok arra, hogy ne bízzunk abban, hogy segíteni fog nekünk. Nagyon sokszor van az, hogy elszúrunk valamit, de valahogy mégis a végén jól jövünk ki belőle. Van úgy, hogy tönkre teszünk barátságokat, elbukunk a saját döntéseink miatt, de Isten szeret annyira minket, hogy ezeket a dolgokat a saját javainkra fordítsa. Lehet, hogy nem oldja meg teljesen a problémát, de minket meg tud gyógyítani, és ez számít igazán, mert így talpra tudunk állni ahhoz, hogy megoldjuk azt, amit elrontottunk. Nem várhatjuk azt, hogy Isten oldjon meg mindig mindent helyettünk. Nem mondhatjuk azt neki, hogy oldja meg a problémáinkat teljesen, mert talán nem is fogja, de megadja az erőt hozzá, rávilágít a gondokra és tovább már nekünk kell folytatnunk. Ezáltal is fejlődünk. És hogy miért nem értjük Isten terveit? Mert a sok rohanás, a sok impulzus ami ér, ami azt diktálja nekünk, hogy a legjobbnak kell lennünk, eltakarja a terveit előlünk. Például nagyon sok olyan ember van, aki folyamatosan értéktelennek gondolja magát. Ez az egyik legborzasztóbb érzés, mikor valaki azt gondolja, hogy senki szemében sem jó, nem kedveli őt senki, de talán ezt sokszor csak maguk generálják. Mert vannak emberek az életben, akik szeretik őket, de ezt a sok fájdalom miatt, amit kaptak nem látják. Istent és az Ő terveit nem látjuk meg addig, míg a fájdalommal és sok nehézséggel teli szemkötőt le nem vesszük magunkról. Hiszen csak akkor vesszük észre a lámpást, amit Jézus tart a kezében, amivel kivezet a sötétségből, ha a láncot ledobjuk magunkról. És ez a lánc pedig a saját tervünk, ami aztán, ha nem sikerül fájdalommal és keserűséggel tölt el minket. Ilyenkor meg kell állni egy kicsit a rohanásban és végig gondolni, hogy mit miért érzek és, hogy ettől az érzéstől, fájdalomtól hogyan tudnék megszabadulni. Viszont ez nem olyan egyszerű és így eleinte kicsit bonyolult és zavart, de aki igazán benne volt már és átérzte ezt, az tudja, hogy miről beszélek. A lényeg, hogy Isten tervei szentek és a világ sokszor elhiteti velünk, hogy nagyobb az Istennél, de ne engedjük ezt, hogy teljesen behálózzon ez a hazugság. Mi csak Istenre figyeljünk, zárjuk ki a világot és akkor meglátjuk az Ő terveit is.

Kép: www.flickr.com